Most nem biciklivel jöttem fel, hanem hajóval, pontosabban egy kurva lassú komppal. Útitársaim: három népzenész, körülbelül hatvan, hetven ismertetőjel nélküli tahitótfalusi lakos, akik a bortól és a pálinkától cirka Szentendre után már pityókássá váltak, és négy eper, sportcipővel és kislányos arccal. Nyugalom, nem vagyok pedofil és ez nem szleng: tényleg eprek voltak, nagy, piros eprek. Minekután én nem ismertem ott senkit és ismerkedni sem volt semmi kedvem, fújt a szél, hideg volt és a zúgó motor miatt nemhogy beszélgetni, de a zenészeket is csak alig lehetett hallani, leültem egy padra a vezetőfülke alá s a már előző postban említett Huntert olvastam. Még mindig tetszik, habár a folyamatos káromkodása öncélúnak tűnik és az is fárasztó s olykor követhetetlen, hogy egy mondatba legalább három személy- és négy földrajzi nevet sűrít össze, de lehet csak én vagyok prűd vagy konzervatív vagy hülye. Kituggya. A kevesebb néha több, gondolom, ő viszont nem a mértékletességéről volt híres: az egy mondatba összesűríthető személynevekben sem. Amúgy a sheriff választást megnyerte volna, ha az ellenfél (nem tudom már ki, elfejeltettem a sok személynév mellett) nem csal. Újra akarta számoltatni a szavazatokat (két ezer dolláros akció: „ majd eladom az otthoni meszkalin készletet”), ezt viszont nem engedték. Szegényke, biztos jó sheriff lett volna. Itthon Nagyferó nem vívott ilyen nagy csatát Gönczárpi bácsival a köztársaság elnöki címért.
Itt a két plakát. Nekem, lehet azért, mert a „mifijunk”, de Nagyferóé jobban tetszik.
Az út egyébként nagyon szép volt s még mindig magam alá szarok, ha látom a Parlamentet és Budai várat s mindezt egy zúgó kompról, miközben a kijelölt stéget keresi…hmmm.. csodás.
Legközelebb nem tudom milyen járművel fogok visszajönni, hogy ne fásuljak be és ne legyen az, ami négy évig volt: ugyanaz a vonat ugyanabban az időben ugyanazokkal személyekkel és megállókkal.
Gokart? Traktor? Repülő? Lehet maradok a természetnél és visszajövök rákjárásban.
