Laptop mellett Big Mac. Csendélet burgonyával. Meg volt az év első és utolsó mekdonálcos ebédje is. Az még rendben, hogy hajnali háromkor részegen az oktogonnál utolsó filléreket összedobva veszünk négy emberre két sajtburgert, dehogy délben bemenni tudatosan, azzal a szándékkal, hogy most veszek egy menüt, nonszensz. Nem is tudom mi volt ma velem.
Falusi gyerekként, általánosban bármilyen osztály- vagy tanulmányi kirándulás vége és tetőpontja volt a mekdonálc. Ha kellett, akkor kerültünk egy kicsit hazafelé. Mindig dobogó szívvel mentem be, féltem, hogy megint nem fogom érteni, hogy mit is kérdeznek tőlem. Számomra ez már pavlovi reflex volt, elsőre nem értettem, másodjára sem, hát kondicionáltam a félelmet. „Kólasültkrumplikicsimindkettő?” „Tessék?” és remegett a lábam és a hátamat égette harminc ember tekintete, akik rám vártak a sorban.
Azóta rájöttem, hogy utálom az egészet.
Egy dolog, hogy lelketlennek tartom a bútorokat és a műanyag székeket, minden hamburger drága és gumi ízű, az eladók arcán látom Mohácson, Világoson és a Corvinon elesettek fájdalmát, de a legnagyobb baj mégis a vásárlókkal van. Utoljára tavaly szaladtam be vonatindulás előtt, amit majdnem le is késtem, mert az előttem vásárló kimért úriember nem akarta megérteni, hogy nem kaphat több sajtot a reggelijébe –mert ez szabvány és kész-. Ő, maga eleganciájával elmagyarázta, hogy „voltam már több nagy Mekdonálcban is, a Keletinél, az Oktogonnál, a Moszkván és mindenhol tudták teljesíteni kérésemet, nem értem, hogy itt miért nem, én csak egy kis plusz sajtot kértem, Kisasszony” Arany nyaklánc, rolex óra, márkás öltöny, tehát azt gondolta, hogy van stílusa, meg megjelenése, meg eleganciája, szerintem, aki önként kajál a mekiben úgy, hogy még ideje és pénze is van és nem 6éves hülyegyerek, aki szereti a bohócokat, az egy fasz. Háta mögött, hétköznapi jedi lovagként arra összpontosítottam, hogy a pénztárgép felemelkedjen és betörje az arcát. „…csak egy kis plusz sajtot kértem..”
Most három baromarcú tizenéves veszekedett egymással, hogy melyikük tud több sajtburbert megenni egyszerre. A pénztáros csajjal(,aki egyébként üde színfolt volt mosolyával és két gombszemével), mind a három úgy beszélt, mint valami szolgával. „Várjá’ még! A Béla akkor most négyet vagy hatot kér?” „Mondom kecsapot is kérnék!” A pénztárgéppel most nem próbálkoztam, öregedek, fogytán toleranciám, átálltam egy másik sorba.
„Egy Big Mac menüt kérnék!” és elöntött a bűntudat, viszlát jövőre! Talán.
